2011. június 7., kedd

@ Stanford w/ Goldstein

San franciscói utam utolsó napját félig a szakmával, félig turistáskodással töltöttem. Ellátogattam ugyanis az USA egyik vezető egyetemének kampuszára, ahol együtt ebédeltem és két órán át beszélgettem a szellemi alkotások jogának egyik amerikai vezető professzorával, Paul Goldsteinnel.

Szürke napnak indult, mintha csak az időjárás is érezte volna, hogy haza utazok. Ettől függetlenül örömmel sétáltam végig még egyszer a Powell utcán, ahol most már (hadd pukkadjak az irigységtől) vidáman csilingelt az a híres kis villamos, oldalán kifelé lógó utasokkal. A vonatút Palo Alto állomásig kellemesen, a ködbe burkolózó dombok és az alkalmasint előtűnő szeméthegyek szemlélésével telt. Leszállva a Caltrain járatáról, és magam mögött tudva egy körforgalmat azonban leesett az állam. Egy, a végtelenbe nyúló, pálmafákkal övezett sugárút vezetett a Stanford kampusz belső részéig! (Csak azért nem fényképeztem le az út közepéről állva mindezt, mert olyan sok autó dübörgött rajta folyamatosan, hogy azt még az M5-ös autópálya is megirigyelhetné.)

Mivel szánt szándékkal hamarabb érkeztem a Goldstein professzorral megbeszélt időpontnál, ezért sok időm volt arra, hogy a gyönyörű épületek között álmélkodjak és fotózgassak. Az első mellékelt képen a Hoover torony látható, melybe sajnos nem sikerült feljutnom, pedig abból valószínűleg egész messze el lehetett volna látni. Gyönyörűen karbantartott pázsit, hatalmas fák, alattuk kapirgáló-turkáló madarak és mókusok (még feketét is láttam), és szebbnél szebb épületek. Ámultam is, amennyire tőlem tellett.

Aztán ahogy közeledett az idő, a jogi kar épülete felé vettem az irányt. Ahol – talán a véletlen akarta így, talán nem – pont egymásba futottunk Goldsteinnel. Ami így megkönnyítette az irodájának megtalálását. A csomagom lerakása után pedig már indultunk is, és átvezetett a jogi kar vadonatúj épületébe (amit ők csak japán szállóhoz hasonlítanak, annyira modern), megmutatta az új kollégiumi szárnyat, majd utunkat az oktatói ebédlő felé vettük. A rendkívül finom tonhalas salátát rendkívül kellemes, kimerítő társalgás kísért és követett. Beszéltünk szakmáról, oktatásról, még az Szerzői Jogi Szakértő Testület is szóba került. Emellett mesélt magyar származásáról (tudtam, hogy a világon a legnagyobb fejek magyarok), sőt még egy magyar szót is előhúzott a tarsolyából. Az ebéd után tovább folytattuk a körutat, és tovább folytattuk a beszélgetést is. A második fotón látható kápolnát ekkor fényképeztem le (nem csak kívülről).

Nem véletlen, hogy észre se vettem, mennyire repült az idő. Mivel majd két órát szakított rám az idejéből, illendő volt elköszönnöm tőle. Szükséges is volt egyben, mert épp aznap kellett a „japán hotelben” kialakított új dolgozószobájába átköltöznie. S bár végül pocsék lett a fotó minősége, nem állhattam meg, hogy ne kérjem meg arra, hogy „álljon modellt nekem”. Egy biztos: az elmondható a képről, hogy valószínűleg az utolsó, mely régi dolgozószobájában róla készült.

Mindezek után nem maradt más, mint kijönni a reptérre, levásárolni a szállómban – „reggeli gyanánt” – kapott Starbucks kuponomat, kihasználni a 45 perc ingyen internetet, feltölteni ezt a posztot és a képeket, majd lecsukni a laptopot, és egy dologra gondolni: otthon, édes otthon!

Viszont engedtessék meg nekem, hogy ha már egy Huckleberry Finn idézettel nyitottam egy korábbi bejegyzésemet, akkor az utolsó san franciscói írásomat egy másik Huck Finn idézettel zárjam:

- (Tom Sawyer) Halottad, mit mondott a tanár, amikor összevissza cikáztunk tegnap a levegőben. Volt, hogy ötven mérföldes sebességgel haladtunk, de volt, hogy megtettünk kilencvenet, százat is. Azt is mondta, viharszéllel meg tudna tenni háromszázat is, meg hogy ha vihart akar, éspedig kedvező irányú széllel, nem kell egyebet tennie, csak följebb vagy lejjebb szállnia, míg rá nem talál.
- (Huck) Ez az, látod. Mindjárt gondoltam. A tanár hazudott.
- Hogy-hogy?
- Mert ha mi ilyen sebességgel szálltunk volna, már régen túl kellene lennünk Illinoison, ugyebár?
- Természetesen.
- No és nem vagyunk túl.
- Miből gondolod?
- Látom a színéből. Illinois kellős közepe fölött vagyunk. Magad is láthatod, hogy Indianának nyoma sincs még.
- Mi ütött beléd, Huck? Azt mondod, a színéből látod?
- Hát persze.
- Mi köze ennek a színhez?
- Nagyon is sok. Illinois zöld, Indiana rózsaszínű. Mutass nekem itt lenn valami rózsaszínűt. No, ugye barátom-uram, csupa zöld minden, amerre csak nézel.
- Indiana rózsaszínű? Micsoda badar beszéd!
- Nem badar beszéd. Láttam a térképen. Indiana rózsaszín.
Nos, én nem tudom, Magyarország általában milyen színű egy külföldi térképen, de ha fölötte leszek, fel fogom ismerni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése